Ma éppen egy éve halt meg Jasmine, a Versailles basszusgitárosa, aki nélkül bármilyen fantasztikus is volt a koncert, de mégis azt hiszem mindenki nevében beszélek ha azt mondom, hogy egy betöltetlen űr tátongott a szívekben. A koncertről később írok beszámolót, a turnéra szerződtetett supportgitáros Masashi nagyon szimpatikus, jól helyt állt, de Jas pótolhatatlan a rajongók számára.
Azt kell hogy mondjam, furcsa, hogy már egy év eltelt. Azóta ez a hiány nemhogy múlna, inkább fokozódik bennem, főleg a Serenade című gyönyörű szerzemény után, nameg hogy hiába mondanak sokan rossz kritikákat a Jubilee albumról, én egyre inkább beleásom magam a Versailles világába.
Úgy érzem, Jasmine méltánytalanul háttérbe volt szorítva, hiszen a basszusgitárosok nem a legkiemelkedőbb egyéniségek szoktak lenni az együttesekben, holott rengeteget tett a Versaillesért. Hiába tűnt ki az öltözködésével és a sminkjével, a közkedvenc mindig Hizaki és Kamijo volt ebben a bandában. Természetesen Hizakit is imádom, de nem értem annyira ennek az okát, mert Jasmine is legalább olyan szép volt, sőt még szebb is, mint ő, és ahhoz képest hogy elméletileg ő a "szólógitáros", Teru szokta a szólókat játsszani (akire én eddig úgy tekintettem, hogy ezzel a külsővel inkább egy An Caféba illene mint egy Versaillesbe, de a koncert alatt pozitív irányba változott a véleményem erről :))
Ezt ki kellett most írnom magamból, és őszintén sajnálom, hogy halála előtt nem ismertem fel Jas kivételes varázsát, ami örökké hiányozni fog a Versaillesből.
Emlékére álljon itt saját Serenade dalszöveg fordításom, és a klip.
Szerenád
Az álmatlan éjszakák folytatódnak, látni akarlak,
Félbeszakított fél-álmodó, tiszavirág életű kívánságom
Te kételkedés nélkül fogtad a kezemet,
Együtt jártuk ezt az ösvényt,
Megígértük, vagy nem?
"Nem számít milyen magasak lehetnek a falak,
Túljutunk rajtuk együtt"
Miért nem vagy már itt? Látni akarlak.
A szívem zárva, minden megrémiszt,
Milyen messzire kell mennem? Nem tudok tovább menni!
Álmodom, mert álmaimban találkozhatok veled,
Az emlékképed ismét elenyészik,
Igen, mint egy hullócsillag.
Vakító fény vagy, könnycsepp az éjszakai égben,
A szívem kulcsává válva, kinyitva a lepecsételt ajtót.
Ha egy napon láthatlak majd téged, azt akarom mondani,
"Nem számít milyen magasak voltak a falak, mi túljutottunk rajtuk együtt, ugye?
Köszönöm, mostmár alhatsz, egyedül is menni fog."
Az álom, amit veled láttam, kulccsá válik a szívemhez,
Egy nap biztosan elhozom a reggelt ennek az éjjeli égnek
Ah...zengnek a szív sebei, melyet mind elrejtünk a mellkasunkban,
Oh hangjegyek, törjetek be a zárt kapukon és érjetek célba! Vigyetek fényt a sötétségbe!
