Elegem van...

Hihetetlen, mennyire nem figyel rám anya néha. Tudom hogy neki is vannak gondjai, de mostmár észrevehetné, hogy nem viccből mondogatom egy hete, hogy fáj a hasam. És nem kicsit fáj. Hanem nagyon. Annyira, hogy akárhányszor eszek egy falatot is, üvölteni tudnék utána. És ezt én már nem tartom olyan viccesnek.
Szóval gyakorlatilag akkor nem fáj, ha nem eszek. De ugyanez a helyzet akkor is, ha iszok. Mindegy mit, akár vizet is. Bármi a gyomromba kerül, az egyből elkezd ellene eszeveszetten tiltakozni.
Most meg bejött lebaszni, hogy mért nem tettem a joghurtot a hűtőbe. Azért, mert kisebb gondom is nagyobb a szaros joghurtoknál. De lényegtelen. Most meg kaptam gyógyszert mert meglátta hogy bőgök. De nemtom mért kell megvárni hogy sírjak, addig nem tud normális lenni.
Mert elmentem vele boltba, már ott is elég morcos voltam mer álltam a púposra pakolt bevásárlókosárral vagy tíz percig, míg ő gondolkodott milyen sonkát vegyen (jól meg kellett gondolni...) aztán meg én lettem lebaszva, hogy mit gondolok én, hogy ő csak úgy hülyeségekkel bassza el az időt a boltban? Holott egy rohadt szót se szóltam, álltam és fogtam a kosarat. De már morcos képet se vághat az ember, mikor úgy fáj a gyomra hogy legszívesebben magzatpózban fetrengene a földön. Ő persze ha ideges, mindig rajtam vezeti le, mert mire is van a gyerek, ha nem erre. De ha véletlenül nekem van valami bajom, oldjam meg, és ne vágjam neki a pofákat. Bocs hogy élek. Nem tehetek róla. Nincs is hozzá kedvem, mégis kell.